Nyár van, legalábbis állítólag. Pár nappal ezelőtt a hőségrekordok dőltek sorozatban, pihegtünk a 42 °C-ban, most meg átestünk a ló másik oldalára... Az mindenesetre tény, hogy Nógrád megye északi részén, Zabaron hajnalban alig 3 °C-ot mutattak a hőmérők.

Sokan vitatják a globális felmelegedésről szajkózó klimatológusokat, mondván csak riogatják a hiszékeny pórnépet. Érdekes kérdés, hogy maroknyi klímakutatónak ugyan mi érdeke lenne riogatni bárkit is? Biztosan jó lesz-e az emberiségnek elbagatelizálni a kérdést, és Pató Pál stílusában legyinteni a kérdés felett?

— Volt már ilyen meleg/hideg máskor is, és egyébként is nagyon rövid ideje vannak hiteles adataink a Föld klímájáról, és lám-lám most is a hidegrekord dőlt meg nem csak a meleg... — szokták volt emlegetni a leggyakoribb ellenérveket. Túl azon, hogy ezek meglehetősen gyenge lábon állnak érdemes lenne egy kicsit mégiscsak komolyan eltöprengeni a dolgon.

Az sajnos tény, hogy a Föld átlaghőmérséklete bizonyítottan nő az elmúlt évtizedekben. Azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a klímnamodellek kezdetben erős instabilitást, azaz nagyobb hőingást jeleznek előre: szélsőségesen hideg és meleg időjárás váltakozását.

Ezt az adatsort senki nem vitatja, max. azt, hogy ez természetes vagy emberi hatások következménye-e? A kérdés rövid távon eldönthetetlen, de ha semmit nem próbálunk meg, akkor könnyedén oda juthatunk, hogy nem lesz visszaút...

Igazából azt nem értem, hogy miért nem abból indulunk ki, hogy a tudósok állítása igaz. Miért nem csökkentjük az amúgy ésszerűtlen, eszetlen környezetpusztítást, szennyezést amennyire csak lehetséges? Ha nem ettől volt a felmelegedés, akkor sem veszítenénk semmit, csak legfeljebb tisztább lenne a levegőnk, élhetőbb a környezetünk, gyermekeinknek is maradna energia, élettér. Persze tudom, naivitás ebben gondolkodni, hiszen a gazdasági növekedés nem ezt kívánja...

Kicsit olyan az egész hangulata, mintha meg sem próbálnánk fékezni, vagy esetleg kanyarodni a száguldó autóban, mert nem látjuk, hogy szakadék, vagy emelkedő jön legközelebb. Ennek könnyen lehet az a vége, hogy kétségbeesve, tehetetlenül nézzük az alattunk hirtelen feltűnő szakadékot. Egy ideig még visz a lendület, alattunk már nincs is talaj, de mégis tovább vitatkozunk kinek van igaza. Magunkban titkon azért valahol tudjuk: itt a vég, és a becsapódás elkerülhetetlen...